Ahogy ígértem, itt is az első novella! Mivel ma Harry szülinapja van (boldogot neki), így az első story róla fog szólni.:) Olvassátok, kommenteljétek!! A kövi novella nem tudom, mikor lesz fent, de nagyon igyekszem! Arra kérnélek benneteket, hogy véleményezzetek, mivel a visszajelzésekből látom, hogy min kell javítanom, vagy mi az, ami nektek tetszik... Jól van, nem rizsázok többet, jöjjön a NOVELLA!:D
I hope you like it!! ^.^ Wendy...
/Az én Hősöm/
Csak mentem és mentem a kihalt
utcán. Nem néztem se jobbra, se balra, csak egyenesen előre. Féltem… Tudtam,
hogy ma még fog valami történni. Valami rossz… Érzem! Lehajtottam a fejem, és
gyorsítottam a tempón.
-
Hát itt vagy! Miért menekülsz? Csak nem félsz?-
hangzott mögülem Celia gúnyos hangja.
-
Beszari!- tette hozzá Lili.
-
Fél a kis pondró, hogy elintézzük az arcocskáját!-
kontrázta Vivienne, majd a három lány közül valamelyik elkapta copfba fogott
hajamat, és hátrarántott teljes erőből.
Hangos puffanással értem földet;
pont a bal karomra estem rá. Feljajdultam a fejembe és a karomba hasító
fájdalomtól. Fogalmam sincs, miért csinálják ezt velem; ez a három lány
állandóan zaklat engem; már nem csak az iskolában. Végzősök vagyunk a helyi
gimnáziumban, s vesztemre egy osztályba járok támadóimmal. Eleinte csak
szavakkal bántottak, de mostanában már egyre durvább a helyzet.
A földön fekszem, s összeszorított
szemekkel várom, hogy történjen valami. Némán kiálltok segítségért… Csak
fohászkodom magamban, és reménykedek, hogy valaki erre téved, erre az Isten
háta mögötti kisutcába, és megment engem. Tudom, hogy egyedül semmi esélyem
ellenük..
Egyszer csak lecsaptak rám.
Ütöttek, rúgtak, ahol csak értek. Lili hátrahúzta a már így is az esés
következtében megzúzódott bal karomat teljes erejével, majd meghallottam a
vészjósló reccsenést: eltörte a karomat. Alig bírtam öntudatomnál maradni, de
ellenálltam a hívogató sötétségnek. Mostanra már egy épp porcikám se nagyon
maradt, orromból és felrepedt felső ajkamból szivárgott a vér. Összegubózva a
földön vártam, hogy vége legyen a szenvedéseimnek, de tudtam, hogy nem
elégszenek meg azzal, ha félholtra vernek. A halálomat akarják, ez már rég
tudatosult bennem. Fájdalmas kínzásom közepette egy angyali hangra lettem
figyelmes:
-
Hagyjátok abba! Ne bántsátok!-
Az ütésáradat abba maradt, és a
három lány elfutott. Ekkorra már az ájulás határán voltam, és csak annyit
észleltem a külvilágból, hogy megmentőm mellém érve letérdelt. Összeszedtem
utolsó energiáimat, hátamra fordultam, majd kinyitottam eddig szorosan zárva
tartott szemeimet, s elvesztem a felém irányuló zöld tekintetben. Szólásra
nyitottam ajkaimat, de Ő megelőzött:
-
Jól vagy?- kérdezte aggodalmasan, miközben sérüléseimet
térképezte fel.
-
Soha jobban….- válaszoltam bágyadtan, majd elragadott a
sötétség.
Egy túlságosan fehér,
fertőtlenítőszagú szobában ébredtem fel. Először ki sem akartam nyitni
elnehezült szemhéjamat, de mégiscsak erőt vettem magamon. Amint kinyitottam
szemeimet, elsőként a szoros gipszbe vont bal karomat pillantottam meg, és újra
előtörtek az éjszaka emlékei. Összerezzentem, mikor egy lágy hang szólt
közvetlen mellőlem.
-
Hála az égnek! Reméltem, hogy hamar fel fogsz ébredni!-
nézett rám aggódva a már jól ismert zöld szempár.
-
Hogy érzed magad, drága?- fogta meg éppen maradt
kezemet.
-
Fáj mindenem, de legalább élek, hála Neked!- vallottam
be, majd szégyenlősen megkérdeztem:
-
Öhm, kit tisztelhetek benned, kedves megmentőm?
-
Te nem ismersz fel engem?- hitetlenkedett, majd
elképedt arcán hirtelen óriási mosoly terült szét, mikor megráztam fejemet.
-
Harry vagyok….Harry Styles.
-
Hmm… Ismerős a neved, de nem tudom, honnan.- vontam
össze elgondolkodva szemöldökömet. Ekkor fogott egy széket, az ágyam mellé
húzta, s elmesélte az élete történetét. Azt, hogy mennyire szeret énekelni,
hogy jelentkezett a 2010-es X-factor-ba, és hogyan vált híressé a One Direction
tagjaként. Cserébe én is meséltem neki magamról. Mindent elmondtam neki, és
ezen meg is lepődtem, hisz alig ismerem. Elmeséltem, hogy a szüleim meghaltak,
a nevelőapám ver, a nevelőanyám drogozik és iszik, és hogy engem nem szeret
senki sem. Mire szóáradatom végére értem, kissé elszégyelltem magam, ezt Harry
is észrevette:
-
Mi a baj?- kérdezte aggodalmasan.
-
Semmi!- bújtam volna ki a válaszadás elől, de nem
akarta annyiban hagyni a dolgot.
-
Na, mond csak!- bíztatott, s újra megragadta kezemet,
mire szívem hevesen kezdett verni, s gyomromban is megjelentek a szárnyaló
pillangók.
-
Hát, csak nem akarlak untatni téged az én nyomorúságos
életemmel. Hisz jobb dolgod is lenne annál, hogy engem meghallgass- hajtottam
le fejemet búsan.
-
Jasmine…- mondta ki puhán, érzelem teljesen nevemet,
mire felkaptam a fejemet.
-
Honnan tudod, hogy így hívnak?- néztem rá megütközve.
-
A személyidből, de nem ez a lényeg…- újra lehajtottam
fejemet, mire finoman állam alá nyúlt, hogy ránézzek.
-
Nem untatsz egyáltalán.- mosolyodott el, majd
hozzátette: -És hogy ezt el is hidd, minden nap bejövök hozzád.
*2 héttel később
*
2 hét telt el az eset óta.
Elméletileg ma hazamehetek, de semmi kedvem elmenni innen. Lehet, hülyén
hangzik, de nekem itt a kórházban sokkal nyugodtabb életem volt, mint eddig
bárhol. Harry tartotta szavát, és minden nap meglátogatott. Mindig meglepett
valamivel: csokival, virággal, sőt még állítása szerint saját készítésű
muffinnal is!
Mindig, amikor belépett az ajtón, egyfajta
melegség áradt szét bennem, és minden egyes alkalommal kisebbfajta áramütésként
ért érintése. Azt hiszem, szerelmes lettem…
Most épp felöltözve várom a
zárójelentést a kórtermemben. Merengek az elmúlt 2 hét eseményein, és
felsóhajtok kétségbeesésemben, hisz valószínűleg soha többet nem látom az én
angyali megmentőmet, Hazzát. Már majdnem előtörtek könnyeim, mire nyílt az
ajtó, s belépett rajta Harry, arcán a már jól ismert csibészes mosollyal.
-
Szia!- köszöntött, majd hozzám lépve karjaiba zárt óvatosan,
hogy ne nyomja meg gipszes karomat.
-
Te meg mit keresel itt?- lepődtem meg őszintén.
-
Érted jöttem, elviszlek haza.
-
Eltalálok egyedül is!- makacskodtam.
-
Nem a horrorházra gondoltam (így neveztük magunk között
a nevelőszüleim otthonát). Költözz hozzám!
Én csak pislogtam, mint hal a
szatyorban.
-
De…- kezdtem volna tiltakozni, mire közelebb lépett,
kezei közé vette arcom, s finoman simogatni kezdte bal hüvelykujjával.
-
Ne mondj semmit, jössz és kész!
-
De nem akarok a terhedre lenni.- nyeltem nagyot. Csak néztem
a zöld szempárba, s teljesen elvesztem.
-
Velem jössz, mert vigyázni akarok rád. Tudod miért?-
erre megráztam fejemet.- Mert szeretlek, és szükségem van rád!- vallotta be.
-
Mikor meghallottam a segélykiáltásodat, azonnal
siettem, hogy segítsek rajtad. Mikor megláttalak a földön heverni, körülötted a
három csajjal, tudtam, hogy meg kell mentenem téged. Elhoztalak a kórházba, és
aggódtam. Aggódtam, hogy későn érkeztem. – sóhajtott fel szomorúan.
-
Várj!- intettem le, mielőtt folytatni tudta volna
vallomását- Én nem kiabáltam! Csak magamban imádkoztam, hogy valaki mentsen
meg.- húztam össze a szemöldökömet.
-
Hmmm, tényleg?- húzta féloldalas, sexy mosolyra
gyönyörűen ívelt ajkait- Akkor a sors akarta, hogy rád találjak, Szépségem.-
ezzel átszelte a köztünk lévő távolságot, s gyengéden megcsókolt. Úgy éreztem,
hogy a Mennyországba kerültem, s egy angyal tart a karjaiban…
~VÉGE~
