Ke* - Harry

És az utolsó ajándékom: Harry-s ke*!!! :D Boldog karácsonyt mindenkinek, és ezzel búcsúzom tőletek mára!!! Fogadjátok szeretettel!! Sziasztoook!!! Wendy voltam...

"Karácsony első napján a nagyidhoz igyekszel. Épp a fagyott járdán mész, mikor megcsúszol és majdnem elesel, de két erős kéz fonódik a derekad köré, megakadályozva ezzel a nagy csattanást. Felnézel megmentődre és eláll a lélegzeted is! Sötétbarna hajú, zöld szemű megmentőd nem más, mint maga Harry Styles! Épp szólásra nyitnád a szádat, de Harry betapasztja egyik hideg mancsával.

-         Kérlek, ne sikíts!- néz rád rémülten. Leszeded a kezét az ajkaidról, majd felhúzod a szemöldöködet.

-         Csak meg akartam köszönni, hogy elkaptál. - feleled.

Először elképedve néz rád, majd elmosolyodik.

-         Ilyen angyal máskor is a karjaimba eshetne- mondta cukin.

-     Hova igyekszel?- kérdezi.

-         A nagymamámhoz megyek karácsonyozni. – feleled gyanakodva.

-         Elkísérlek, hogy elkaphassalak, ha újra megcsúsznál. – kacsint rád huncut mosollyal.

Út közben sokat beszélgettek, majd a kapuban elkéri a számodat."

A folytatást a te fantáziádra bízom.

~VÉGE~

Teardrops - Könnycseppek

Éééés TAPS!! Végre itt van az új novella, Harry-vel! Kellemes olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog! A kérésem az lenne, hogy a novella végén értékeljétek a novellát, és akár kommizhattok is, mert ebből fogom látni, hogy érdemes e koptatnom Tomókám billentyűit... (Igen, a laptopomat Tomónak hívják...xD)

Na akkor én már itt sem vagyok. Legyetek rosszak!

Wendy...

Teardrops - Könnycseppek

 Elegem van mindenkiből. Csak rohantam a sötét utcán, már azt sem tudom, merre. Végül egy hídnál kötöttem ki, amely a város határában áll. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a korlát felé, majd megálltam előtte. Már átvetettem mindkét lábamat rajta, mikor egy halk, mély hangot hallottam a hátam mögül:

- Kérlek, ne tedd ezt!- ijedten kaptam hátra a fejemet.

- Ki vagy te?- kérdeztem remegő hangon a tőlem kb. 10 méterre álló alaktól.

- A nevem Harry.- lassan indult el felém, mire pulzusom egyre gyorsabb lett.

- Ne gyere közelebb- kiáltottam rá remegő hangon.

- Jól van, jól van!- csitítgatott maga elé emelt kézzel, majd újra megszólalt:

- Mi bánt ennyire, hogy véget akarsz vetni az életednek?

Csak a sötét vízfelszínt kémleltem, majd vonakodva válaszoltam:

- Minden… Hogy senki sem szeret engem, hogy nem vagyok jó semmire,hogy mindent csak elrontani tudok!- a végén már megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Észre se vettem, hogy Harry idő közben mögém lépett. Arra eszméltem, hogy átnyúlt a nem túl magas korlát felett, átkarolt a hónom alatt és visszahúzott. Miközben ezt tette, halkan sikkantottam egyet ijedtemben. Letett a korlát előtti betonra és letérdelt elém.

- Semmi sem elég jó indok arra, hogy egy ilyen gyönyörű lány, mint te véget vessen az életének.- beszéd közben leereszkedett mellém, az ölébe húzott és ringatott, mintha csak egy síró gyermek lennék. Nem bírtam ellenállni és hozzábújtam. Mélyen beszippantottam érzékien férfias illatát és némiképp lenyugodtam. Különös, hogy nem féltem Tőle. Sőt! Úgy éreztem, hogy Ő egy angyal, aki csak azért szállt le a Földre, hogy engem megmentsen. Vettem a bátorságot és felnéztem rá. A holdfényben tökéletesen szemre tudtam venni: zölden csillogó szemek, göndör haj, a fekete póló alól kirajzolódó izmok. Elállt tőle a lélegzetem, annyira helyes pasi. Mélázásomat Harry szakította meg:

- Te már tudod a nevemet, de én a tiédet még nem. Szóval hogy hívnak?- kérdezte lágyan mosolyogva.

- Mira vagyok- feleltem kissé megszeppenve.

- Nos Mira. Nem engedem, hogy kárt tegyél magadban. Mostantól én vigyázok rád.- mondta, s közben egyre közeledett hozzám. Lehunytam a szemem, majd megéreztem ajkait az enyéimen. Lágyan és érzékien csókolt, amitől teljesen elvesztettem a józan eszem. Hajába túrtam mindkét kezemmel, s kétségbeesetten simultam erős testéhez. Mikor elváltak ajkaink, kábán néztem fel rá.

- Most már biztonságban vagy.- szólt egy észveszejtő mosoly kíséretében, s én hittem neki… Feltétel nélkül… Örökké…

~ Vége ~ 

Az én Hősöm

Halihó!

Ahogy ígértem, itt is az első novella! Mivel ma Harry szülinapja van (boldogot neki), így az első story róla fog szólni.:) Olvassátok, kommenteljétek!! A kövi novella nem tudom, mikor lesz fent, de nagyon igyekszem! Arra kérnélek benneteket, hogy véleményezzetek, mivel a visszajelzésekből látom, hogy min kell javítanom, vagy mi az, ami nektek tetszik... Jól van, nem rizsázok többet, jöjjön a NOVELLA!:D
I hope you like it!! ^.^ Wendy...

/Az én Hősöm/

Csak mentem és mentem a kihalt utcán. Nem néztem se jobbra, se balra, csak egyenesen előre. Féltem… Tudtam, hogy ma még fog valami történni. Valami rossz… Érzem! Lehajtottam a fejem, és gyorsítottam a tempón.

-          Hát itt vagy! Miért menekülsz? Csak nem félsz?- hangzott mögülem Celia gúnyos hangja.

-          Beszari!- tette hozzá Lili.

-          Fél a kis pondró, hogy elintézzük az arcocskáját!- kontrázta Vivienne, majd a három lány közül valamelyik elkapta copfba fogott hajamat, és hátrarántott teljes erőből.

Hangos puffanással értem földet; pont a bal karomra estem rá. Feljajdultam a fejembe és a karomba hasító fájdalomtól. Fogalmam sincs, miért csinálják ezt velem; ez a három lány állandóan zaklat engem; már nem csak az iskolában. Végzősök vagyunk a helyi gimnáziumban, s vesztemre egy osztályba járok támadóimmal. Eleinte csak szavakkal bántottak, de mostanában már egyre durvább a helyzet.

A földön fekszem, s összeszorított szemekkel várom, hogy történjen valami. Némán kiálltok segítségért… Csak fohászkodom magamban, és reménykedek, hogy valaki erre téved, erre az Isten háta mögötti kisutcába, és megment engem. Tudom, hogy egyedül semmi esélyem ellenük..

Egyszer csak lecsaptak rám. Ütöttek, rúgtak, ahol csak értek. Lili hátrahúzta a már így is az esés következtében megzúzódott bal karomat teljes erejével, majd meghallottam a vészjósló reccsenést: eltörte a karomat. Alig bírtam öntudatomnál maradni, de ellenálltam a hívogató sötétségnek. Mostanra már egy épp porcikám se nagyon maradt, orromból és felrepedt felső ajkamból szivárgott a vér. Összegubózva a földön vártam, hogy vége legyen a szenvedéseimnek, de tudtam, hogy nem elégszenek meg azzal, ha félholtra vernek. A halálomat akarják, ez már rég tudatosult bennem. Fájdalmas kínzásom közepette egy angyali hangra lettem figyelmes:

-          Hagyjátok abba! Ne bántsátok!-

Az ütésáradat abba maradt, és a három lány elfutott. Ekkorra már az ájulás határán voltam, és csak annyit észleltem a külvilágból, hogy megmentőm mellém érve letérdelt. Összeszedtem utolsó energiáimat, hátamra fordultam, majd kinyitottam eddig szorosan zárva tartott szemeimet, s elvesztem a felém irányuló zöld tekintetben. Szólásra nyitottam ajkaimat, de Ő megelőzött:

-          Jól vagy?- kérdezte aggodalmasan, miközben sérüléseimet térképezte fel.

-          Soha jobban….- válaszoltam bágyadtan, majd elragadott a sötétség.

Egy túlságosan fehér, fertőtlenítőszagú szobában ébredtem fel. Először ki sem akartam nyitni elnehezült szemhéjamat, de mégiscsak erőt vettem magamon. Amint kinyitottam szemeimet, elsőként a szoros gipszbe vont bal karomat pillantottam meg, és újra előtörtek az éjszaka emlékei. Összerezzentem, mikor egy lágy hang szólt közvetlen mellőlem.

-          Hála az égnek! Reméltem, hogy hamar fel fogsz ébredni!- nézett rám aggódva a már jól ismert zöld szempár.

-          Hogy érzed magad, drága?- fogta meg éppen maradt kezemet.

-          Fáj mindenem, de legalább élek, hála Neked!- vallottam be, majd szégyenlősen megkérdeztem:

-          Öhm, kit tisztelhetek benned, kedves megmentőm?

-          Te nem ismersz fel engem?- hitetlenkedett, majd elképedt arcán hirtelen óriási mosoly terült szét, mikor megráztam fejemet.

-          Harry vagyok….Harry Styles.

-          Hmm… Ismerős a neved, de nem tudom, honnan.- vontam össze elgondolkodva szemöldökömet. Ekkor fogott egy széket, az ágyam mellé húzta, s elmesélte az élete történetét. Azt, hogy mennyire szeret énekelni, hogy jelentkezett a 2010-es X-factor-ba, és hogyan vált híressé a One Direction tagjaként. Cserébe én is meséltem neki magamról. Mindent elmondtam neki, és ezen meg is lepődtem, hisz alig ismerem. Elmeséltem, hogy a szüleim meghaltak, a nevelőapám ver, a nevelőanyám drogozik és iszik, és hogy engem nem szeret senki sem. Mire szóáradatom végére értem, kissé elszégyelltem magam, ezt Harry is észrevette:

-          Mi a baj?- kérdezte aggodalmasan.

-          Semmi!- bújtam volna ki a válaszadás elől, de nem akarta annyiban hagyni a dolgot.

-          Na, mond csak!- bíztatott, s újra megragadta kezemet, mire szívem hevesen kezdett verni, s gyomromban is megjelentek a szárnyaló pillangók.

-          Hát, csak nem akarlak untatni téged az én nyomorúságos életemmel. Hisz jobb dolgod is lenne annál, hogy engem meghallgass- hajtottam le fejemet búsan.

-          Jasmine…- mondta ki puhán, érzelem teljesen nevemet, mire felkaptam a fejemet.

-          Honnan tudod, hogy így hívnak?- néztem rá megütközve.

-          A személyidből, de nem ez a lényeg…- újra lehajtottam fejemet, mire finoman állam alá nyúlt, hogy ránézzek.

-          Nem untatsz egyáltalán.- mosolyodott el, majd hozzátette: -És hogy ezt el is hidd, minden nap bejövök hozzád.

*2 héttel később ­*

2 hét telt el az eset óta. Elméletileg ma hazamehetek, de semmi kedvem elmenni innen. Lehet, hülyén hangzik, de nekem itt a kórházban sokkal nyugodtabb életem volt, mint eddig bárhol. Harry tartotta szavát, és minden nap meglátogatott. Mindig meglepett valamivel: csokival, virággal, sőt még állítása szerint saját készítésű muffinnal is!

Mindig, amikor belépett az ajtón, egyfajta melegség áradt szét bennem, és minden egyes alkalommal kisebbfajta áramütésként ért érintése. Azt hiszem, szerelmes lettem…

Most épp felöltözve várom a zárójelentést a kórtermemben. Merengek az elmúlt 2 hét eseményein, és felsóhajtok kétségbeesésemben, hisz valószínűleg soha többet nem látom az én angyali megmentőmet, Hazzát. Már majdnem előtörtek könnyeim, mire nyílt az ajtó, s belépett rajta Harry, arcán a már jól ismert csibészes mosollyal.

-          Szia!- köszöntött, majd hozzám lépve karjaiba zárt óvatosan, hogy ne nyomja meg gipszes karomat.

-          Te meg mit keresel itt?- lepődtem meg őszintén.

-          Érted jöttem, elviszlek haza.

-          Eltalálok egyedül is!- makacskodtam.

-          Nem a horrorházra gondoltam (így neveztük magunk között a nevelőszüleim otthonát). Költözz hozzám!

Én csak pislogtam, mint hal a szatyorban.

-          De…- kezdtem volna tiltakozni, mire közelebb lépett, kezei közé vette arcom, s finoman simogatni kezdte bal hüvelykujjával.

-          Ne mondj semmit, jössz és kész!

-          De nem akarok a terhedre lenni.- nyeltem nagyot. Csak néztem a zöld szempárba, s teljesen elvesztem.

-          Velem jössz, mert vigyázni akarok rád. Tudod miért?- erre megráztam fejemet.- Mert szeretlek, és szükségem van rád!- vallotta be.

-          Mikor meghallottam a segélykiáltásodat, azonnal siettem, hogy segítsek rajtad. Mikor megláttalak a földön heverni, körülötted a három csajjal, tudtam, hogy meg kell mentenem téged. Elhoztalak a kórházba, és aggódtam. Aggódtam, hogy későn érkeztem. – sóhajtott fel szomorúan.

-          Várj!- intettem le, mielőtt folytatni tudta volna vallomását- Én nem kiabáltam! Csak magamban imádkoztam, hogy valaki mentsen meg.- húztam össze a szemöldökömet.

-          Hmmm, tényleg?- húzta féloldalas, sexy mosolyra gyönyörűen ívelt ajkait- Akkor a sors akarta, hogy rád találjak, Szépségem.- ezzel átszelte a köztünk lévő távolságot, s gyengéden megcsókolt. Úgy éreztem, hogy a Mennyországba kerültem, s egy angyal tart a karjaiban…

~VÉGE~