Remény

Halihó!

Hosszú idő után újra novellával jelentkezem! Lehet tapsolni, ugyanis ma gépeltem le a 3/4-ed részét! Ja és az egészet át kellett írnom, mert az első verzió enyhén szólva rossz lett szerintem... Pipáljon és kommenteljen mindenki, mert ha nem, akkor nincs semmi értelme annak, amit csinálok! 
Na de nem is pofázok többet, íme a remekmű, aminek főszereplője ezúttal Zoé és Liam! Jó olvasást kíván:

Wendy.  

Remény

Éltet, boldogságot és hitet ad: ezt jelenti a remény a legtöbb ember számára. De nekem nem. Nem hiszek, nem reménykedek semmiben lassan egy éve, amikor is leukémiát diagnosztizáltak nálam. Azóta összetörtem, elhagytak a „barátaim”, megkaptam a kemoterápiát és a dúsgazdag, fennhéjázó szüleim pedig bedugtak ide a klinikára, ahonnan valószínűleg én már csak koporsóban kerülök ki. Kihullott az összes hajam, csontsoványra fogytam és nyoma sincs annak az életvidám és elkényeztetett tinilánynak, aki egy évvel ezelőtt voltam. Eleinte sajnáltam magam és csak azt kérdeztem: Miért pont én? Aztán rájöttem, hogy valószínűleg a rák a büntetésem a sok rossz miatt, amit elkövettem mások ellen. Hisz olyan voltam, mint a szüleim: fenn hordtam az orrom, könyörtelen és gonosz voltam, de már más vagyok. Nagyon más.

Itt fekszek a korházi ágyon kopaszon, beesett arccal, megtörten. Bámulok ki az ablakon és nem gondolok semmire. Se jóra, se rosszra. Csak lebegek lélekben messze járva. Nem mozdulok, mintha már halott lennék. Távolian érzékeltem, hogy valaki belépett a szobámba. Az ágyamhoz lépett s felemelte hófehér kezemet a kórházi ágyneműről. Lassan felé fordítottam az arcomat kelletlenül, hisz sejtettem, ki az. Mary, az egyik kedves, mosolygós arcú ápolónő jött be hozzám. Sokat szoktam beszélgetni vele, szinte már csak miatta kapaszkodok rongyos életem utolsó szálaiba.

-          Szia Zoé!- köszönt lágy mosollyal, miközben a kezemet simogatta.

-          Szia Mary…- próbálok kedvesebb arcot magamra erőltetni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

-          Na, ugyan már! Legyél kicsit vidámabb, legalább ma!- simított végig az arcomon, mire én értetlenül kérdeztem:

-          A mai nap miben más, mint a többi?

-          Te nem tudod? Ma érkezik hozzánk látogatóba egy nagyon híres fiúbanda. Azt hiszem, One Direction a nevük.- felelte.

-          Ohh, jaj…- csak ennyit tudtam kipréselni száraz ajkaimon. Ismerem őket, nagyon is! Pár éve még az ő posztereikkel volt szinte kitapétázva az otthoni szobám fala, s valószínűleg abban az időben odáig lettem volna a boldogságtól, hogy találkozhatok a fiúkkal. Most viszont csak a szemeimet tudtam forgatni és baromira nem örülök, hogy idejönnek „együttérzősködni”. Semmi kedvem sincs hozzájuk. Mary látva bosszúságomat inkább magamra hagyott. Miután kilépett az ajtón, elővettem az ágyam melletti fiókból a kistükrömet és jó alaposan megvizsgáltam az arcomat, majd megállapítottam, hogy bármiféle szépészeti tevékenység hasztalan, mert szebb úgyse leszek. Csak vártam és vártam, hogy mikor érkeznek meg a vendégek, bár lehet, hogy hozzám be se néznek. Bár ne jönnének! Hisz valószínűleg nem leszek valami kellemes társaság a pesszimizmusommal és a mogorvaságommal. Pár perccel 10 óra előtt sikítozás, sírás és örömujjongás hangjai szűrődtek be a folyosóról. Valószínűleg megérkeztek a sztárocskák.

-          Hurrá..- mormoltam cseppet sem jókedvűen. Hirtelen kinyílt az ajtóm és Mary jött be újra:

-          Gyere kicsim! Itt vannak a fiúk!- mondta izgatottan. Én csak megráztam a fejemet és feküdtem tovább, mint egy darab fa. Mary csalódott fejet vágott, megrántotta megadóan a vállát és elhagyta a szobát. Körülbelül 1 órával később újra nyílt az ajtó és már nyitottam a számat, hogy közöljem Maryvel, hogy semmivel sem tud kicsalogatni az ágyból, s felé fordultam, de meglepetésemre nem Mary állt ott. Liam Payne volt az, egykori kedvenc bandatagom. Észbe kaptam, s becsuktam a számat, majd nyeltem egyet.

-          Bejöhetek, Zoé?- kérdezte halkan. Csak bólintani tudtam. Becsukta az ajtót, megfogott egy széket és az ágyam mellé húzta.

-          Szia Zoé. Liam vagyok.- ráemeltem tekintetem s erőt vettem magamon, majd megszólaltam:

-          Honnan tudod a nevemet? Amúgy nem vagyok beszédes kedvemben. - fordultam el tőle.

-          Mary nővér mesélte, hogy van az 502-es kórteremben egy gyönyörű lány, aki begubózott és nem akarja kidugni az orrát a szobájából. Így ha te nem jöttél ki, én jöttem be hozzád.- mosolygott rám.

-          Kérlek, hagyjuk ezt! Nem vagyok szép és társaságra sem vágyom, szóval el lehet húzni!- csattantam fel mérgesen és az ajtóra mutattam. Felemelt kezemet hirtelen Liam elkapta, és tenyerei börtönébe fogta. Ki akartam húzni a kezemet, de erősebb volt nálam. Megadóan ráemeltem a tekintetemet és rámordultam:

-          Mit akarsz!

-          Kicsit felvidítani téged. – hangja lágy volt. Érintésétől és dallamos hangjától felforrósodott az arcom és nagyot dobbant a szívem. Fura érzés volt, mivel már régen nem történt velem ilyen… Nem éreztem már rég ennyire elevennek magam!

-          Felesleges törnöd magad. Soha többé ebben az életben nem leszek vidám már, hisz minden remény elhagyott. - suttogtam halkan.

-          Pedig nem szabadna feladnod a reményt. Igaz, hogy csak most ismertelek meg, de megkedveltelek. Kérlek, az én kedvemért higgy a gyógyulásban!- beszéd közben egyik kezével az arcomat kezdte simogatni gyengéden. Nem tudom, mi ütött belém, de azt éreztem, hogy a belsőm remeg, a gyomrom liftezik. Ezután Liam folyamatosan beszélt hozzám. Mesélt a bandáról, önmagáról és hogy szerinte mi az élet értelme. Azt vettem észre, hogy egy idő után lehullott rólam a mogorva álarc és őszinte rajongással néztem vonásait. Az idő múlásával egyre többször szólaltam meg én is és szinte nem ismertem magamra. Kezdtem kinyílni neki, amit nem bántam.

 Néhány óra beszélgetés után fogta a pulcsiját és feltápászkodott a székről. Megijedtem őszintén és félni kezdtem, hogy újra eljön a reménytelenség számomra. De mit gondoltam? Hogy örökre itt marad? Nem elég ez a pár óra nyugalom és öröm? Egyértelműen többet akartam, ami őrültségnek hangzik. Töprengésemet Liam hangja szakította meg:

-          Mennem kell, várnak a többiek. Ígérd meg nekem, hogy soha többé nem leszel szomorú és újra reménykedni fogsz, Királylány!- nézett komolyan a szemembe. Annyira édes fejet vágott, hogy nem bírtam tovább és egy év szomorúság után végre újra boldogan elmosolyodtam. Erre Liam is elvigyorodott és megszólalt:

-          Csoda történt! Tudsz mosolyogni és méghozzá milyen édesen!- kacsintott rám, mire elpirultam.

-          Na mi lesz az ígérettel?- a mosolya eltűnt, helyette megint bevágta a komoly figurát.

-          Jó, oké! Ígérem!- néztem mereven magam elé. Meglepetésemre újra megragadta a kezemet és a szívére tette.

-          Ígérd meg úgy, hogy közben a szemembe nézel, mert nem ér nem betartani! Ellenőrizni foglak.- már szinte megijedtem komolyságától. Látszott, hogy őszintén aggódott értem és őszintén azt gondoltam, hogy meg fogom tenni, amit kíván, így magabiztosan néztem bele gyönyörű barna szemeibe és végre feleltem neki:

-          Nem hagylak cserben, megígérem!

-          Helyes, ezt már szeretem!- nevetett fel, majd hozzám hajolt s arcon puszilt. A gyomromban feléledtek a pillangók és vad „táncba” kezdtek.

-          Szia Királylány!Most megyek… Légy jó és ne feledd az ígéreted!- halk léptekkel ment ki az ajtón. A küszöbnél még visszafordult, dobott egy puszit és rám mosolygott.

-          Amit megígértem, be is tartom!- kiáltottam utána, mikor becsukódott kórtermem ajtaja.

 Hirtelen ötlettől vezérelve megkapaszkodtam az ágy szélében és ülő helyzetbe húztam magam. Oldalra fordultam és lecsúszott lábaimról a takaró. Megtornáztattam a lábujjaimat, majd óvatosan leléptem a padlóra. Hosszú hetek óta ki sem keltem az ágyból, így elég bizonytalanul álltam a lábaimon. Épp tettem pár lépést a szekrényem felé, mikor belépett Mary, kezében az esti gyógyszeradagommal. Mikor felnézett, kiejtette a tálcát a kezéből, ami hangos csattanással ért földet. Odarohant hozzám és csodálkozva kérdezte, miközben elkapta a karomat, hogy megtartson, mielőtt felbuknék a saját lábamban:

-          Te meg mit csinálsz?

      Elmosolyodtam s mosolyom most nem volt erőltetett. Biztos hangon válaszoltam:

-          Betartom, amit Liam-nek ígértem!

*Pár évvel később

Ideje készülődnöm a One Direction Londoni koncertjére. Mielőtt felvetődne a kérdés: igen, élek! Az orvosok 15% esélyt adtak a gyógyulásomra. Kitartottam és most itt vagyok! Bemutattam a ráknak és mára már makkegészséges vagyok. Liam látogatása óta rengeteg minden történt velem: a szüleim hivatalosan is lemondtak rólam azzal az indokkal, hogy nekik nem kell egy „selejtes gyerek”. Először kétségbe estem, de mint mindig, Mary a segítségemre sietett. Befogadott és teljesen olyan lett számomra, mintha az édesanyám lenne. Marynek és Liam-nek hála, újra feléledt bennem a remény és így bátran helytálltam a legfájdalmasabb pillanatokban is. Újra boldog és egészséges lettem, a hajam is kinőtt, ami már jóval a vállam alá ér már. Hihetetlenül hálás vagyok Liam-nek, hogy segített elindulni ezen a nehéz úton, így most megpróbálok a mai koncerten valahogy köszönetet mondani neki. Csak tudnám, hogyan juthatnék a közelébe!

 Hajamat kiengedve hagytam, csak egy vékony tincset fontam be elöl és tűztem hátra. Testhez simuló fekete farmert, fekete fűzőt, a kedvenc bőrkabátomat és egy Nike hosszúszárú cipőt vettem fel. A sminkeléssel nem foglalkoztam, mert fő a természetesség. Végül befújtam magam a Puma parfümömmel. Felkaptam a táskámat, megpusziltam Mary-t, aki sok szerencsét kívánt, majd elindultam a koncertre. Az első sorba szólt a jegyem, így nem siettem annyira. A stadion előtt nagy tömeg fogadott, amitől kissé megijedtem, de ha már eddig eljutottam, nem hátrálok meg. Rövid időn belül kinyitották a kapukat és özönleni kezdtek befelé az izgatott rajongók. Körülbelül fél óra múlva az előzenekar fellépésével elkezdődött az este, majd jöttek a fiúk. A kisfilmen, amit az elején levetítettek, elsírtam magam, mivel Liam engem is megemlített benne. Még mindig a könnyeimet törölgettem, mikor elkezdődött a koncertjük. A fiúk vidámak és elsöprőek voltak, én pedig rengeteget kacagtam rajtuk. Szememmel mindig visszatértem Liam-re, aki nagyon jól szerepelt. A koncert közepén beharangozták, hogy hamarosan válaszolni fognak pár kiválasztott twitter-kérdésre.

Ekkor eszembe jutott valami. Mi lenne, ha így üzennék? Előkaptam a mobilom és már pötyögtem is a szöveget, majd miután elküldtem, zsebre raktam a telefont. Mikor a twitter-kérdések következtek, szinte már a körmömet rágtam idegességemben. Sorba jöttek a kérdések, de egyik sem az én köszönetem volt. Az utolsó üzenet következett s ekkorra már lemondtam róla, hogy az enyémet írják ki. Felnéztem a kivetítőre, majd Liam-re. Nagyot sóhajtottam, majd becsuktam a szemimet. Mikor újra felnéztem, felsikítottam. Ez az! Az én üzenetem díszelgett a kijelzőn, ami ez volt:

 „Köszönöm Liam, hogy reményt adtál. Miattad nem adtam fel, küzdöttem s legyőztem a rákot! Örökké hálás leszek neked: Zoé, az 502-esből.”

Zayn olvasta fel a szöveget, közben Liam felkapta a fejét. Innen is láttam, hogy könnyek csillantak meg a szemében. Ide-oda cikázott szeme a közönségen s közben szájához emelte a mikrofonját:

-          Hol vagy Zoé?! Jelezz valahogy és felkísér valaki a színpadra!

Ledermedtem, mivel én nem akarok felmenni oda! Most mit csináljak? Kis hezitálás után viszont úgy döntöttem, hogy nem érdekel semmi, hisz nagyon hiányzott Liam és szeretnék neki személyesen is köszönetet mondani. Esélyt sem adtam magamnak, hogy meggondoljam magam és felálltam a helyemről, majd integetni kezdtem.

Harry vett észre először:

-          Nem ő az?- kérdezte Liam-től.

Liam rám nézett, én pedig elmosolyodtam. Ő is mosolygott, úgy válaszolt:

-          Ezt a mosolyt ezer közül is felismerem.- intett az egyik biztonsági őrnek, aki odajött hozzám és kikísért a helyemről. Egyenesen a színpad lépcsőjéhez vezetett. Liam rohant elém, megfogta a kezem és szinte felrántott maga mellé. Karjaiba zárt, hajamat simogatta és úgy motyogta a fülembe:

-          Annyira hiányoztál! Egy héttel a látogatásunk után visszamentem, de már sehol sem találtalak és a recepcióst sem tudtam megvesztegetni semmivel sem, hogy elmondja, hová lettél! Már azt hittem, meghaltál!- hallottam hangján, hogy sír. Eltolt magától s szemembe nézve kérdezte:

-          Hogy vagy Királylány? Mi történt veled?

-          Felépültem. Az orvosok szerint max. 15% esélyem volt rá. Hála neked, újra reménykedni kezdtem, így volt erőm legyőzni a betegséget. Egy éve tünetmentes vagyok!- már sírtam én is, mint a záporeső. Arcomhoz emelte a kezét, mikor újra belekezdtem:

-          Köszönöm Liam, hogy Te voltál számomra a gyógyszer- könnyeimen keresztül nevettem rá.

-          Nem én voltam, hanem te voltál olyan erős, hogy legyőzd a betegséget.

-          De te kellettél hozzá, hogy el tudjam kezdeni az egész felépülést.- fogtam meg arcomon nyugodó kezét. Csak néztük egymást és megszűnt számunkra a külvilág. Távolian érzékeltem, hogy a közönség éljenzett és sírás hangjai jutottak el a fülemig. Észre sem vettük, hogy a nagy vallomásaink közben egy statiszta egy mikrofont tartott a közelünkben, így mindenki hallotta beszélgetésünket a stadionban. Elszakítottam tekintetem Liam-ről és a közönségre néztem. Többen szemüket törölgették, mások biztató szavakat kiáltoztak nekünk. Visszafordultam Liam-hez, kinek arca pár centire volt csak az enyémtől. Közelségétől szívem heves kalapálásba kezdett és megroggyant a térdem. El is estem volna, ha Liam nem tart erősen. Csak néztük egymást, lágyan, rajongással s szinte egyszerre mozdultunk a másik felé. Mikor ajkaink egymásra találtak, a közönség és a többi bandatag hangos éljenzésbe kezdett. Nem szakítottuk volna meg a csókot semmi pénzért sem, hisz mindketten erre vártunk régóta.

Úgy érzem, az életem most már teljesen sínre került, s ezt főképp Liam-nek, s az általa adott reménynek köszönhetem.